Arany János
A honvéd özvegye

/Szeptember végén-hez kapcsolódóan/

Csatába ment az ifjú honvéd,
Kemény, véres volt a csata;
Tengernyi néppel küzdve, megtört
A felkelők kicsiny hada;
De megtartá a tért, hol az nap
Élet-halálra ütközött:
Mert ott esett el mind, a téren!...
A honvéd is azok között.

Ottan feküdt a haldoklók közt,
Nehéz két sebbel kebelén;
Két seb... mind a kettő halálos -
Egyik jobb, másik bal felén;
Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de
Már fájdalom nélkül amaz;
A másik, ámbár láthatatlan,
Gyötrőbb... mert a szívben van az!

"Nem volna én nekem siralmas"
Az ifjú felnyög, felkiált -
"Rövid éltemre koszorúnak
Föltenni e dicső halált;
S panasz nélkül fetrengenék itt,
Ha eltiport testemen át
Diadalra száguldanának
A harci fújó paripák.

"Ha buzgó vérem hullatása
Éretted, óh te drága hon,
Nem esett volna ily hiába...
Múló jegy, összedőlt romon!
Ha áldozat gyanánt esém el,
De nem mint síri áldozat,
Mely, vérrel önti bár meg a sírt,
Beléje életet nem ad.

"És enyhe voln' e kő alattam,
Ez a halál-vetette ágy,
Ha láthatnám még egyszer őket -
Kikért ez a szív élni vágy;
Ha vég álomba csókolhatná
A hív nő e bágyadt szemet,
Miután egy búcsú pillanattal,
Megláttam őt s gyermekemet.

"Isten hozzád, lelkem fiacskám,
Bús téli fán kis árva lomb,
Játéka minden förgetegnek,
Mely gyönge ágaidra ront.
Isten veled, hölgy... oh te nem rég
Menyasszony és már özvegyem:
Mért oly soká nem élek, mint fog
Szerelmem élni szíveden!"

Száll a sóhaj... elhunyt az ifjú,
Egyedül - annyi nép között!
Bajtársi még látták elesni,
Nem már, midőn elköltözött.
Széles, nehéz, sötét szárnyával,
Miképp egy óriás madár,
Árnyazta bé a vérmezőt egy
Homályos felleg... a halál.

És a feledség, mint súlyos köd,
Borult a völgyre vastagon;
Elkezde a harcos enyészet
Rombolni a halottakon:
Nem ismeri többé meg a nő
Férjét - az apa nem fiát;
Rokonért rokon, mátkáért mátka
A tért hiába futja át.

De a kétértelmű halálnak
A kósza hír is kötve hitt:
Sokáig várta sok beteg szív
A harcból vissza kedvesit.
A honvéd ifjú hölgye is várt...
Napról-napra kikérdezett
Minden madárt, minden szellőt, mely
A harcmezőről érkezett.

Minden nap éledt, minden este
Kihalt szívében a remény;
Viselte már a hervatag bút
Arcán - nem még a gyászt mezén;
Majd fölvevé a bánatos mezt
És... arca rózsaszín leve:
Ő is azokhoz lőn hasonló,
Kiknek "szép özvegy" a neve!

Mint a virághoz, mely kitárta
Kelyhét, a méhek és lepék,
Gyűlvén hozzája szép imádók,
Kinyílott szívét meglepék;
Azóta szellőt is, madárt is
Még sürgetőbben vallata:
S midőn, amit várt, bizonyos lőn...
Kezet más ifjúnak ada.

Feledte a feledhetetlent;
S midőn a nászi vigalom
Beálla, szíve sima volt már,
Mint rég elült, ó sírhalom,
Melyen az élők gyönyöréül
Hímes, virágos fű terem...
De már alant porában a port
Rég elenyészté a verem.

Víg a menyegző; cseng a jó kedv;
Hullámzik a dal és zene;
Sugár gyanánt lejt a menyasszony,
Hódít, varázsol kelleme;
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar:
Benn az öröm jár tölt kehellyel,
A zene szól, a tánc szilaj.

Egyszerre - mint éj a villámtól -
Megnyilatkozik a terem:
Küszöbjén sárga, véres arccal
Megáll a honvéd hirtelen.
A vigadók egymásra néznek,
Rémülve felsikolt a hölgy,
Alatta, mint mélységes örvény,
Indul, forog, süllyed a föld.

"Ne félj, ne rettegj a hivatlan
Vendég miatt, óh szép ara!"
Így búg a honvéd bánatos, de
Komoly, ünnepies szava -
"Ne reszkess a férjtől, ki férjed
Körében ím meglátogat,
Nem fogja visszakövetelni
Sem szívedet, se' jobbodat.

"Jöttem, hogy, amit sejte a hír,
De nem láttak tanú szemek,
Amit te hinni úgy siettél -
Halálomról meggyőzzelek.
Igen! mi elváltunk: szabad vagy;
Enyém a sír, tiéd a jog, -
Mert a halottak nem pörölnek,
És én azok közül vagyok.

"Eldobtad a tisztes gyászt,
Korán vetéd el azt, korán.
Meglehet, e gyász néha-néha
Emlékeztetett volna rám;
És eldobád - hajh, mint csalódtam!
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod... nevemet.

"De nem vádollak... óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt...
És íme most itt van: mit ért!"

"Élj boldogul... ez könnyű annak,
Ki, mint te, oly hamar feled -
Még egy rövid szó gyermekemről,
Azután, hölgy, isten veled:
Légy anyja és nem mostohája,
Nehogy eljöjjek egy napon,
És elvezessem kézen fogva
Őt is oda, hol én lakom!..."

Víg a menyegző; cseng a jó kedv;
Szól a zene, a tánc szilaj;
Künn rémes éjfél átkozódik,
Fú, sír dühében a vihar - -
Mi elrémíté a menyasszonyt,
Nem volt egyéb, mint képzelet,
Mosolygva nyújtja karját táncra...
Aztán feled, feled, feled!